Nehéz volt az elmúlt időszak, nem boncolgatom, hogy miért, nem ide való, nem is ide illik. Nehéz összeszedni magamat a nagy pofon után. Talán az első igazán nagy, amit az élettől kaptam. Cserébe viszont ajándék is járt mellé, hogy elviselhetőbb legyen az érzés. Támogató embereket magam köré, mindent nekik köszönhetek ami vagyok, és még valakit, aki szintén rengeteget segített. Talán most megváltozik valami. Semmi sem biztos, korai lenne bármit is elkiabálni, csak szeretném ha így maradna. Új érzések, végre legyőzhetem önmagam? Lehet, hogy azért van, mert a gondolataim most máshol keringenek, máshol kuszálják össze a szálakat és egy másik területen őrlik szét az érzéseket.
Álmok, tervek dőlnek most össze és fordulnak ki úgy, hogy másik részüket lássam. Nehéz szembesülni az újjal, nehéz elfogadni, hogy kevesebbel kell beérnem, szörnyen nehéz megbirkózni az érzéssel, hogy csalódtam magamban. De hinnem kell benne, hogy ez is okkal történik, tudják ott fenn, hogy mi a jó nekem, hogy kihozom magamból amit tudok. Hiszem is. Csak így lehet, ha visszatalálok önmagamhoz! Milyen egyszerűen is hangzik, de valójában milyen bonyolult utazás is ez.
Az elmúlt időszakban túl sok mindent hanyagoltam a tanulás miatt, túlságosan eltávolodtam saját magamtól. Kicsit úgy tekintek vissza, mint egy régi jó ismerősre, akivel miden olyan jó volt, ha nem is egyszerű, de jó. Azt akarom, hogy visszajöjjön! Hallod? Vissza! Ez így nem megy, ez így olyan személytelen. Érzéketlenné váltam a környezetemre. Érezni, tapintani szagolni, élvezni, tapasztalni, átélni akarok mindent. Mezítláb érinteni a nedves füvet, napfényben a tájat nézni, reggel a kávé és a péksüti édes illatát szagolni, levegő után kapkodni a nevetéstől, órákon át sétálgatni egy gondtalan délután, este a csillagokat nézni, érezni a zenétől dübörgő talajt a lábam alatt. Csak lenni csukott szemmel, mosolyogni és szeretni.
